10. fejezet

OFS - csillagok az égből

10. fejezet

Itt a vége?!

( Jinah szemszögéből )

Az élet nem egyszerű. Nem lehet mindent jól csinálni, nem lehet a hibáinkat kijavítani. Ha valamit rosszul csináltunk az úgy is marad. Az életünk nem olyan mint egy darab papír, amire ha ráírsz és nem tetszik akkor kiradírozhatod. Az életünk NEM ILYEN. És ezzel mindig szembesülnünk kell, ha elkövetünk egy nagy hibát. De én úgy gondolom.. mindenki meg érdemli a második esélyt. Mindenki... a rossz és jó ember egyaránt, aki vétkezett s aki nem. Mert Isten is megkegyelmez mindenkinek.. és tudod, ha rossz irányba kezdtél el sétálni... vissza fordulhatsz míg nem késő.. de ha eléred a sötét alagutat, akkor már nem fogod látni, a fehér fényt az út másik végén....  


Ő neki már nincs sok esélye a visszafordulásra, de lehet, hogy egy kis pillangó fog rárepülni és megmutatja neki a vissza felé vezető utat.. - Choi Jin Ah 


Fájdalmasan ébredtem fel. Mindenem fájt. Kegyetlenül. Levegőt nem kaptam rendesen, a tüdőmre nehezedett valami. Sötét volt. Éjszaka van?... Nem.. a szemeim vannak csukva. De mért nem tudom őket kinyitni?! Akárhogy próbálom nem.. megy.. Kérlek... Segíts nekem... se-segíts...

- SEGÍTSÉÉG! Ne-nem kapok levegőt!-ordibáltam ahogy csak bírta a tüdőm.
Nem tudtam hol vagyok és azt sem, hogy mit keresek ott, hogy milyen nap van és egyáltalán hány óra, kik vesznek körül és mi történt velem. Csak egy dolgot tudtam: Nincs minden rendben...
Léptek hangjára lettem figyelmes, abba hagytam az ordítás de még egyszer halkan ki mondtam, hogy segítség.
Valaki megfogta a vállamat, mély levegőt vett az illető.
- Nyugodjon meg hölgyem. Minden rendben lesz. Mi a gondja? Fáj valamije? Vagy..-kérdezte tőlem az idegen. Fiatal hangja volt, fiatal férfi han.g. Nem lehetett több 25nél.
- A..a...a szemeim. ne-nem tudom kinyitni a szemeimet.. - kezdtem megint pánik rohamot kapni, ahogy eszembe jutott, hogy eredetileg mi is volt a bajom.
- Kérem.. Choi kisasszony.. nyugodjon meg és feküdjön vissza. Ha ezt megteszi segítek a problémáján ígérem!.. Tudja én Dr. Kwon vagyok. Az orvosa. Ön pedig Choi kisasszony... balesetet szenvedett. Kirohant az úttestre és egy kamion elütötte. De nyugodjon meg már sokkal jobban van, ahogy látom. Rengeteg műtétet végeztünk önnel az elmúlt napokba. Ennyi műtétet, senkin sem végeztek el.
- Elütött egy kamion? - miközben az orvosom beszélt hozzám én hátra dőltem és lekerült valami a szememről.
Akkor ezért nem láttam eddig semmit sem, mert a szemem volt egy... - kinyitottam a szememet. - szemvédő? - néztem meglepődve a véres kis anyagra, ami a fiatal doktor úr kezében hevert.
- Doktor úr.. a-az mért kellett rám és mért véres? - kapkodtam a levegőért. Megint pánik roham felé közeledtem.
- Ne aggódjon.. csak a szemei is megsérült a balesetében.. és tudja.. új.. - annyira hangosan nyelt az orvos, hogy még én is hallottam. - szemeket kellett kapnia... - sóhajtott.
Szóhoz se jutottam. Megrémültem. Új szemek? Még melyik szervem lett új? Ekkor emlékek jutottak eszembe...
Végig lepörögtem előttem a balesetem előtti napok, órák... és utolsó percek. Hogy vita volt Jinhyung és Jaewook között, hogy elrohantam és Jaewook megijesztett, azért rohantam ki... vagy... nem is megijesztett, hanem kilökött? Igen.. ez volt.. kilökött én meg próbáltam elfutni.. nem az én hibám volt.. de mért tett volna velem ilyet, mikor megígérte, hogy vigyázni fog rám.. nem értem.. ne-nem.. minden olyan zavaros..
Gondolat menetemet az orvos zavarta meg..
- Jól van? Kérem ne kapjon pánik rohamot.. csak a szemeinek kellet újnak lennie.. egyenlőre... - sóhajtott még egyszer az orvos.
- Mi az, hogy egyenlőre? Még minek kell később újnak lennie? - háborodtam föl.
- A szívének. - nézett rám kissé nyugtalanul az orvos.
Ez még jobban letablózott, mint mikor a szemeimről volt szó. A szívemnek? De hát... annak az esélye, hogy egy olyat átéljek... 0,5%... a 100%ból... mért történik ez velem? Ekkora bűnt követtem volna el?
- De ne féljen.. elég sok esélye van a 100%-os felépülésre.
- Ezt hogy érti? Hisz egy olyan átültetés sok kockázattal jár és nem szokták túl élni...
- De maga él.. Choi kisasszony.. egy kamionos elütést nem lehet túlélni... és magának sikerült... az agya félig halott volt.. 2 hétig volt kómában és maga ma még is felébredt.. lát rendesen a szemeivel.. az összes műtéte jól sikerült... Legtöbb orvos vágya az ilyen élet mentés, mint a magáé... Én még 22 éves, fiatal orvos vagyok és még is már megéltem egy ilyet.. köszönöm... - hajolt meg előttem.
- Erre nem tudok mit mondani.. sajnálom.. - néztem magam elé.
- Ne keseredjen el... minden rendben lesz a műtéttel kapcsolatban.. ígérem.. - mosolygott rám bájosan.
- De mért van szükségem új szívre? - tettem fel a kérdésemet az orvosomnak.
- Mert a szíve roncsolódott a legjobban a balesetben. Nem fogja bírni sokáig. És felfogja adni a munkát. És..
- Ne folytassa.. kérem.. és nem lehet olyat csinálni, hogy nem kérek műtétet? - sóhajtottam egy nagyot.
- De akkor.. -kezdte volna el mondani a mondandóját, de megfogtam a kezét és rámosolyogtam.
Vette a célzást, tudta mi ezzel a célom. Meghajolt, majd kiment a szobámból. Egyedül maradtam.. Újra.

De nem sokáig.. Kopogtak az ajtómon. Letöröltem a könnyeimet, amik már egy picit az arcomra a száradtak, megigazítottam a hajamat, majd el hagyta egy halk igen, a számat.

Minhong, Taejoon és Jongmin jött be az ajtón. 

Minhong mosolyogva futott az ágyam mellé és megölelt engem. 

- Szia Mini! Jaj de jó látni téged. - simogattam meg a haját mosolyogva. Majd az arcát simítottam végig. Nedves volt az arca. Sírt. Megöleltem, hogy megnyugtassam. 

- Jól nézel ki. - mosolygott rám Jongmin.

- Köszönöm. - néztem a fiúra.

- És mi lesz veled.. lesznek még műtéteid? - tette fel kérdéseit Taejoon.

Rá pillantottam, nem volt valami nyugodt. Valami nagyon aggasztotta. De mivel nem csak ketten voltunk így hanyagoltam a kérdéseimet felé...

- Egynek még kéne lennie... de nem vagyok benne biztos, hogy végig csinálom.. - nyeltem egy nagyot.

- M-micsoda? De végig kell csinálnod azt az egy műtétet! - nézett fel rám, sírva Minhong. 

- Milyen az utolsó műtét? - érdeklődött Taejoon.

- Szívátültetés... -sóhajtottam. 

Taejoon ekkor megértette, hogy mért mondtam azt, hogy lehet, hogy mért nem csinálom végig. Jongmin is rájött csak a kis Minhong erősködött, hogy végig kell csinálnom.

De ráhagytam. Hadd mondja, majd ő is megérti.

....

Bejött az orvosom a szobámba a nővérek is bejöttek, meg még kitudja hány orvos vett körül. A nagy kérdés az volt, hogy végig csinálom-e az utolsó műtétet...

De én még nem döntöttem el... Nem tudom.. Mitévő legyek..

Ha nemet mondok.. meghalok.. pár napon belül.. szenvedni fogok.. de ha kérem akkor élhetek tovább.. de más szívével.. ne-nem tudom mit tegyek..
De lehet azt fogom kérni, hogy altassanak el.. hogy szép csendben haljak meg... mint ahogy a kutyám halt meg kislány koromba... meghalt még mielőtt szenvedett volna... szép halál az ilyen.. bár soha se így képzeltem el.. mindig azt hittem, hogy úgy fogok meghalni, hogy szép csendben elalszok.. az öregedő férjem mellett... Ő mellette...

Azt hiszem.. Meghoztam a döntésemet... Igen.. meghoztam...

~

( Jinhyung szemszögéből )

Az utcán sétáltam, mikor megcsörrent a telefonom. Zsebembe nyúltam és kivettem onnan.
- Haló.
- Jinhyung.. azonnal gyere a kórházba.. Jinah-hoz... Jinah lehet, hogy azt fogja választani, hogy meghal a gyógyulás miatt.. nem akar többet élni, mert szerinte nagy hibát követett el... azt gondolja, hogy már nincs értelme élni... AZONNAL GYERE IDE! - ordított a telefonba Jongmin.
Letettem a telefont. És elkezdtem rohanni a kórházba. Nagyon gyorsan szaladtam, amennyire csak bírtam. Még mindig ő rá gondoltam, csak ő járt a fejembe.. és az a rengeteg szörnyűség amit vele tettem mikor ittam. Én vagyok a hibás mindenért én követtem el a hibát, nekem kéne a halálon gondolkoznom és nem neki. Oda kell érnem.. MUSZÁJ!
Már csak 2 utcányira volt tőlem a kórház. Futottam még mindig teljes erőből, egy kis pillanatra se akartam megállni. Féltem, hogy akkor nem érnék oda..
Odaértem. Ott voltam a kórház előtt. Befutottam. A pultoshoz hozzá se szóltam csak futottam föl felé a lépcsőn. Befordultam a folyósora. És velem szembe jött Taejoon. Szégyelltem magam. Lehajtottam a fejemet és elakartam mellette futni de elém állt.
- Nagyon szenvedett miattad.. és nem voltál itt mellette... ez csak a te hibád, hogy ez történt.. - mondta elkeseredve - utolsó perceiben is azt suttogta, hogy téged szeretett... meg se érdemelnéd.. - majd a kezembe nyomott egy nyakláncot.
A közös nyakláncunk volt az Jinahval. Egy gyűrű volt a medál. Én adtam oda neki... és most.. az én kezembe van az övé is...
Nem akartam többet Taejoon előtt állni, kikerültem és tovább futottam. Jinah-hoz... a... szerelmemhez... Folytak a könnyeim.. tudtam, hogy késő, de még reménykedtem... szorítottam a nyakláncot. Majd megláttam a többieket a folyosó végén. A műtő ajtó előtt álltak. Szomorúak voltak. Belevertem egyet a falva és elordítottam magam. Tudtam.. tényleg elkéstem..

Felvillant az ajtó felett a zöld lámpa. Kinyílt az ajtó. Mindenki oda nézett. Kitoltál Jinaht az orvosok. Láttam az arcukon nekik is a szomorúságot. Megálltak előttem az ággyal és arrébb mentek. Letérdeltem. Szóhoz se jutottam. Jinah arca ugyan olyan volt mint mindig. Mosolygott. Az utolsó percében is mosolygott... Megfogtam a kezeit. Zokogtam a lány teste felett. Nyakába visszaakasztottam a nyakláncunkat és kapott tőlem még egy utolsó csókot Jinah.. majd a testére borultam sírva.. miközben azt kiabáltam, hogy miért... miért halt meg.. ő?!....

Örökké.. emlékezni fogok.. rád.. Jinah!

To be continued